 |
| Álmodd, Hidd, Teljesítsd. |
Az ég fekete volt, akár az kabátom, a Hold nem volt nagyobb, mint a kabát gombjai, a csillagok pedig apró optikai csalódásoknak tűntek csupán, amikből elvétve akad pár az égen, gyenge fényt adva az egyébként sötét, hideg éjszakának. A felhők lassan cammogtak keresztül a látóteremen, engem cukkolva azzal, hogy eltakarták előlem a kilátást; nem néztem én semmi különöset, csak a csillagok ragyogását, a teliholdat... Próbáltam látni azokat a csillagokat is, amiket csak úgy látok, ha nem pont rájuk nézek. Azzal is megpróbálkoztam, hogy megszámolom őket, de nem ismertem annyi számot. Ez után jött az, hogy mindegyiket elnevezem, de amikor már az összes valaha hallott koreai nevet is felhasználtam, rájöttem, hogy talán nincs is ennyi név a világon. Az én agyam legalábbis nem tud ennyit.
Ránéztem a teliholdra; úgy éreztem mintha nőtt volna, szinte fölém tornyosult. A csillagokra szinte atyai szigorral nézett, de azok meg se érezték; megállás nélkül csacsogtak, pletykálkodtak, nevetgéltek...
-Mondd... Miért ilyen fontos a pénz? - fordult felém az egyik legcsendesebb csillag.
-Hm... Mert nélküle tehetetlen vagy - vontam vállat, miközben keresztbe tettem a lábam, és megigazítottam a pulcsim a fejem alatt. - Nem tudsz tenni semmit. Nem tudsz lakhelyet szerezni, vagy ha már van, akkor előbb-utóbb elveszíted. Nem tudsz ruhát venni, vagy kaját, innivalót. Ha nincs ruhád, nem vesznek fel sehová, nem lesz munkahelyed, vagy az eddig meglévőt is elveszíted, és így nem lesz pénzforrásod, és így tovább, és így tovább. Szükség van rá, csak néhányan túlértékelik.
-Furcsák az emberek - közölte egyikük. A Hold mellett volt, szinte egybefolyt a Holddal. - Mindig arra vágynak, amire nem szabad, vagy ami nem is kell nekik igazán, csak azt hiszik kell.
-Évszázadok óta az égen vagytok, és csak most akadt alkalmatok találni egy olyan idiótát, akinek elmondhatjátok, hogy mekkora barmok vagyunk? Zeusznak elmondhattátok volna, vagy valamelyik másik ilyen... akárminek. Miért épp nekem panaszkodtok a saját fajomra? - csattantam fel, mikor meguntam hogy percek óta hallgattam az emberekről szóló eszmefuttatásukat. A csillagok fárasztóak.
-Az idők változnak, az emberekkel, és az életvitelükkel együtt. És csak most került szóba - felelte az egyikük gőgösen. Akkora szája volt, hogy három másiknak elég lett volna, egész este beszélt, megállás és levegő nélkül. A csillagoknak nem kell levegő? Valami spéci technikával adnak ki hangot, és nem kell hozzá egy fikarcnyi levegő se? Megtaníthatnák nekem is - gondoltam. Legszívesebben levakartam volna az égről.
-Hogyan találjátok ki azt a rengeteg mesét? - hallatszott egy halk hang, kicsit távolabbról, egy apró csillagtól, aki talán akkor szólalt meg először.
-Milyen mesék? - kérdeztem vissza értetlenül. Nem hiszem, hogy a csillagokat az Oroszlánkirály keletkezése érdekelné...
-Például... Hogy a szeretteitek, kik tőletek távoznak, fénylő csillagként kerülnek közénk, és onnan néznek le rátok, halandókra.
Egy percig elgondolkodtam. Sokszor hallottam már, olcsó mese volt, és mindenki tudta, hogy nem igaz, mégis jó volt így gondolni az elhunytakra, megnyugtató volt ragyogó csillagként gondolni rájuk, a föld alatt oszladozó tetemek helyett. - Nem tudom - válaszoltam végül. - Egyszerűen így könnyebb feldolgozni a halált, mint máshogy, főleg a kicsiknek.
-Akkor csak képzeld el, hogy tényleg igaz. Képzeld el, hogy a nagymamád, Dédi, vagy bárki, aki a családodból meghalt, most itt van köztünk, megbújtak, mögénk kerültek, hogy ne őket lásd. Mit szeretnél, mit látnának? Hogy a nyár közepén csak fekszel a folyóparti fűben, és álmodozva, terveket szövögetve - amik talán sosem teljesülnek - bámulod az eget? Hogy őket figyeled? Hogy hullócsillagra vársz, hogy kívánhass? Vagy azt, hogy tettre készen indulsz a napjaidnak, harcolsz azért, amit el akarsz érni, teszel érte valamit. Te melyiket akarod látni, ha majd az unokádra nézel? - A Hold hangja nem volt erősebb a többinél, nem beszélt hangosan. Csak mély volt, tiszteletet parancsoló, valamilyen értelemben ijesztő. Ahogy megszólalt, a kicsi csillagok elhallgattak, mohó tekintettel fordultak a hatalmas égikorong felé, és figyelmesen hallgatták szavait.
Csendben merengtem tovább.
Igaza volt; nem ülhettem mindig ölbe tett kézzel, arra várva, hogy egyszer majd történik valami, tenni akartam. Az izmaim szinte fájtak a tettvágytól, a mozgás hiányától, még ha csak valami apró kis munkát is, de végezni akartak.
Felpattantam, és mit sem törődve a lassan csepergő esővel, hazafelé rohantam. Egyrészt, mert a gyülekező esőfelhőktől már nem is láthattam volna a csillagokat, másrészt, mert hallgatni akartam a Holdra. Hallgatni rá, és tenni valamit.
Azóta napoztam a First Beach-en, megmásztam az Eiffeil tornyot, készítettem fényképet a Pisa-i Ferdetoronynál, igazi kínait ettem Pekingben... Jártam Los Angelesben, Floridában, Chicagoban, New Yorkban, és Kanadában is, kezemben egy diplomával, és még csak nem is kellett dobozban laknom.
Mindezt azért, mert hallgattam a Holdra, egy olyan estén, ami soha nem létezett, hallgattam egy hangra, ami soha nem adott tanácsot, de mégis jól csináltam.
