Emlékek

Beléptem a lakásba, ami szó szerint kongott az ürességtől. Furcsa volt, hogy miután letettem a tálcát az étkezőasztalra, beléptem szobába, és Dédi nem volt ott. Nem ült ott a fotelben, a rózsafüzért morzsolgatva, és a homlokát dörzsölgetve. Nem próbált imádkozni, nem csoszogott ki elém az étkezőbe, hogy megkérdezze: "Mi tetszik?"

Körbenézve ott volt a zöld kockás pokróccal leterített fotel, amiben annyira szeretett ücsörögni, a könyvespolcon ott sorakoztak a bélyegalbumai, és bár sosem értettem mit szeret bennük annyira, a szívem szakadt meg, hogy el kell adnunk. A könyvek előtt ott porosodtak a rózsafüzérei, amiket rendszerint elhagyott, összebogozott, vagy egyszerűen elszakított, így mindig volt mit keresni, vagy javítani. 

A falon ott sorakoztak a családi fotók, minden dédunokáról volt legalább egy kép, néhány régi, fekete-fehér kép, például Nagyiról, vagy a férjéről. Ott volt néhány ikon is, meg egy kereszt, és az elmaradhatatlan falióra, aminek kattogása mióta élek az agyamra ment. 

A komódon lévő magnóra tévedt a tekintetem, ami előtt porfogóként állt egy doboz franciakártya. Erről persze azonnal eszembe jutottak a Balaton parton töltött hetek, amikor kint túl meleg volt ahhoz hogy kimerészkedjünk a házból, inkább odabent hűsöltünk, és jobb elfoglaltság híján kártyáztunk. Órákig képesek voltunk az asztal körül ülni, és csak pörögtek a lapok, mivel nagy általánosságban mindenki tudott Rummy-zni, hát javarészt azt játszottunk. Aztán persze ha Balaton, akkor Tapolca; egyszer Nagyi elvitt minket oda, vonattal, de Dédi akkor már nem tudott velünk jönni, ezért egy noteszbe leírtuk mi minden történt velük, és ezeket mind-mind illusztráltuk is. Nagyi agyára mentünk, hogy naponta kellett új noteszeket vennie.

Gondolatban bejártam a nyaralót, ami bár nem pörgött kacsalábon, azért kellemes volt az ott töltött idő; pláne amikor Dédi kivonult a kert hátsó részébe, és vagy leült a sziklákra, és csak nézegette a néhány kilométerre fodrozódó Balatoni hullámokat, számolta a vonatok kocsijait, és olvasott, vagy hasznosan töltötte az időt, és gyomlált. 

Visszatérve a jelenbe ismét körülnéztem a szobában, leültem az ágyra, és csak pislogtam körbe-körbe. Furcsa volt ez a ház így, üresen. Mintha betörtem volna valahová. A falakon lógó festmények szinte megvetően néztek rám, amiért ott ültem kukán. 

Egy felhő odébb kúszhatott az égen, mert egy vékony fénycsík vetődött a komód oldalára, láthatóvá téve a levegőben keringő porszemcséket, és a szekrény oldalán megcsillanó celluxdarabot. Én ragaszthattam oda, mikor kiskoromban a fejembe vettem, hogy megtanítom angolul, amit egyébként teljesen komolyan gondoltam; kiragasztottam neki az angol ABC-t, kiejtéssel mellékelve, házi feladatokat adtam neki, ellenőrzőt csináltam neki egy papírból, amit aztán alá kellett íratnia Nagyival. Persze akkor még jól volt, teljesen magánál volt, mindig ment, hogy ő akar elmosogatni... Játszott velem ha azt kértem, olvasott, mikor aludni akartam, betakart, amikor lerúgtam a takarómat, és versenyzett velem, hogy ki eszi meg hamarabb a fagyiját.

Akadozva fújtam ki a levegőt, megpróbáltam nem elsírni magam, visszatértem a jelenbe, végül jobbnak láttam, ha iszom pár kortyot. A műanyag poharak előtt még mindig ott gyülekeztek a gyufásdobozok, amikbe Nagyi a Dédi gyógyszereit tette, hogy ne a beadás előtt kelljen összeszedni őket. 

Az asztalnál ülve, lassan kortyolgattam az üdítőmet, és tudtam, hogy haza kéne mennem, de még hiányzott valami. Szinte vártam, hogy lassacskán, minden stabilabb dologba belekapaszkodva előmásszon a szobából, leüljön velem szembe, ahonnan az ablakon át látja a kertet, és a visszapillantóban a kaput. A homlokát dörzsölgetve a körmével kopogtasson az asztalon, akár órákon át. Még ezt is elviseltem volna. Vártam, hogy megkérdezze fázom e, hogy kidobjon, vagy megkérdezze ki jön értem. Hogy rám adjon valamit, nehogy beteg legyek, hogy elosztogassa minden osztogatható vagyonát. Mindig gondban voltunk az ajándékokkal, hisz vagy visszaadta volna, vagy megkínált volna, esetleg mások között osztogatta volna szét, vagy meg se tudta volna enni, még akkor sem ha akarta volna. 

Talán egy órába is beletelt, míg összeszedve magam felálltam az asztaltól, és bezárva magam mögött a házat kiléptem az utcára, és lassan, andalogva indultam haza.

PF

Képzeld el...

Képzeld el...

A nap erősen süt, a fagyi túl gyorsan olvad, és pár csepp ráfolyik a kezedre, amit igyekszel eltűntetni, és emberként megenni a desszertedet. Az ujjatlan póló látszani engedi a karjaidat, és egy kicsit a hátadból, és szinte érzed, ahogy a bőröd percről percre forróbb, és sötétebb. Vagy vörösebb. Próbálsz az épületek árnyékában maradni mikor az utcán vagy, odabent pedig a légkondi, vagy a ventillátor segítségét kéred, mielőtt öngyulladás végezne veled. Nincs gond, nincs házi, se dolgozat, vagy felelés. Csak a nyár. Kora esténként egy gyors vacsora a városban, és egy fagyi a helyi folyó partján egy padon, néhány baráttal, és a lemenő nap fényével. Még a szellőt is irracionálisan melegnek érzed, mintha lángnyelvek fojtogatnának. A nyugisabb estéken a lehető leglazább pizsomában nézed meg a kedvenc sorozatod újabb részét, esetleg, a legújabb film kalózváltozatát a neten, amire már legalább egy hónapja vársz. Éjfél után, vagy hajnalban valamikor ágybabújsz, sarkig nyitod az ablakot, de onnan is csak a meleg tölti meg a szobát, a legvékonyabb takaródat használod, de mivel a légkondi/ventillátor folyamatosan hűti körülötted a levegőt, takaró nélkül fázol, vele viszont meleged van, végül az idegösszeroppanás előnyein és hátrányain, esetleg az élet nagy dolgain és kegyetlenségein (például az emberen miért nincs szundi gomb; mennyivel könnyebb lenne elaludni!), vagy a holnapi napodon töprengesz. Mire észbekapsz, már régen augusztus van, a hullócsillagok időszaka, amikor akár az éjszaka közepéig is kint maradtok, dacára annak, hogy a tűz körül is már elkél egy-egy pokróc. Csak nézitek az eget, szalonnát süttök, sztorizgatok, viccelődtök, és csak múlatjátok az időt, még mielőtt elkezdődne az ősz, az elmúlással összekötött hónapok ideje, amikor a levelek megsárgulnak, az eső állandóan esik, rövidülnek a nappalok, és az emberekre egyfajta nyomott, "csak éljük túl" hangulat telepedik. 

Vagy.

A hideg téli szél pirosra csípi az arcod, pedig alig látszik ki valami, felülről sapka véd, 'alulról', vagy előröl - nézőpont kérdése -, pedig a sálad. A kabát, és még egyéb húsz rétegen keresztül hatoló hidegtől reszket minden porcikád, mintha vizes kézzel nyúltál volna konnektorba. Bosszankodsz, amikor a hajnali tömegben valaki meglöki a kezed, és az átfagyott ujjaidra csöpög az égető kávé/forró csoki, és igyekszel eltűntetni onnan, miközben azon gondolkodsz, vajon kiröhögnének e, ha beszaladnál a közeli kórházba, hogy égési sérülést szenvedtél az ébresztődtől. Még legalább négyszer leégeted a szád, a nyelved, és a nyelőcsöved míg elpusztítod az italod, aztán felpasszírozod magad a neked kedvező, vagy épp szükséges tömegközlekedési eszközre, próbálod nyitvatartani a szemed, mert ha pislogsz egyet, biztos hogy visszaalszol. Az oszlopok, vagy kocsik számolgatása nem jó módszer, mert olyan mintha az ágyad körül lebzselő - érdekelne ki volt az a pihentelméjű, aki ezt kitalálta... - bárányokat számolnád, így könnyen elringat, hiába morajlik körülötted a tömeg, míg te valami pörgős számot üvöltetsz a füledbe. Mikor beérsz, végigcsinálod a napi dolgod, a napok monoton összevisszaságából néha kizökkent egy-egy hétvége, de észre se veszed a napok telését, csupán az ünnepek ébresztenek rá valamelyest, hogy a világ nem állt meg, csak tél van. Esténként fáradtan érsz haza, átöltözöl egy kényelmes, otthoni ruhába, eszel egy kicsit, kifújod magad, elvégzed a dolgaid, és próbálsz időben ágyba kerülni, ami valahogy sose sikerül. És reggel megint ott jársz, hogy égési sérülések tömkelegével szállsz fel a metróra, buszra, stb. 

Nos?