 |
| Alapja: link |
A számok és ábrák hada elözönlötte a sötétzöld felületet, a fehér maszatok alatt még lehetett látni az előző írásokat, néhány angol szó, és József Attila neve is fellelhető volt, ha az ember kimeresztette egy kicsit a szemét.
Az óraszám volt az egyetlen olyan, ami nem volt elkenődve, tökéletesen kiugrott a tábla sötétjéből, mégis kicsit olvashatatlan volt. A matektanár nem a szépírásáról híres.
Könyököltem a padomon, és csak néztem ki a fejemből, egyre laposabbakat pislogtam, és már azon járt az eszem, hogy kinél lehet cellux, ha azzal kellene nyitva tartanom a szemhéjaimat.
A következő pillanatban a tábla zöldje, a függöny zöldje, és a látóteremben lévő összes többi szín kellemesen simogató, bódító masszává örvénylett össze, a drogosokat is mindig így képzeltem el. Ilyen lehet "repülni", ilyen lehet nem tudni hol vagyok, csak azt tudni, hogy ez jó hely, itt akarok maradni.
Viszont én nem maradhattam; a pillanatnyi kellemes érzés után a kavargó színkavalkádból egy másik, tiszta kép rajzolódott ki, és teljesen normálisnak tűnt hogy ott vagyok. Úgy éreztem tényleg érzem a talpam alatt a kavicsokat, pedig cipő van rajtam, hogy hallom a folyó ütemes, és meg nem szűnő morajlását. A szél lágyan cirógatta a bőröm, nem volt különösebben hideg, egy egyszerű hosszú ujjú póló is megfelelt volna, de én ott álltam a folyón átívelő híd közepén egy ujjatlan trikóban, és kirázott a hideg.
Az a nő nem így érezhette; nem tudom miért rá fókuszáltam, de mindenki más, aki körülöttem volt, jelentéktennek tűnt. Homályosak voltak, elmosódtak körvonalaik, mintha tejüvegen át látnám őket - szemellenzőt viselnék, hogy csak azt a nőt lássam, aki eleget téve a nyári nap akaratának levette blézerét és nadrágját, csak egy egyszerű bikiniben mártózott bele a habokba.
Nem tudhatta, hogy az alattam zubogó víz embertelen erővel csapódik majd a testének, elragadva őt mindentől, ami a parthoz, és ezzel az életéhez kötötte; nem tudhatta, hogy Orb a nyár elején erősebb mint máskor, hogy ezzel az egyszerűnek indult fürdőzéssel a saját életét tette kockára.
Eszembe jutottak az élet-halál harcok. Az ókori gladiátorharcok, amikor két mindenre elszánt harcos próbálta meg még az előtt megölni ellenfelét, hogy az tette volna meg éppen vele, csak azért, hogy a népnek ingyencirkuszt, az aktuális uralkodónak pedig szórakozást nyújthasson - akár a saját élete árán is. Vagy egyszerűbb példaként szóba jöhetnek az oroszlánok is, akik csak a saját területükért, vagy csapatukért képesek megölni egymást.
Ez a nő is élet-halál csatát vívott, és nagyon úgy tűnt, hogy ő marad alul. A természettel kellett hirtelen, és percek alatt szembenéznie, egyes egyedül volt, nem volt remény a mentésre. Néztem ahogy kapálózik, ahogy küzd, nem adta fel. Kiáltozni, segíteni, ugrálni, és mutogatni lett volna kedvem, mert rajtam kívül senki fel sem emelte a fejét, hogy segítsen a bajba jutott nőn. Mégsem jött ki hang a torkomon, a végtagjaim is nyugton maradtak, csak hagyták, hogy az egyre hidegebb szél libabőrtől tegye érdessé a bőrömet.
Az égen viharfelhők gyültek, a nap is elbújt az egyik mögé, így már teljesen lehűlt a levegő is. Az emberek monoton járása kezdett feltűnni, katonás rendben, teljesen egyszerre lépkedtem. Abszurd.
Egy cingár, vékonyka kisfiút szúrtam ki a parton. Eszét vesztve rohant a folyó felé, idő közben a pólóját is lekapta. Olyan lehetett mint én. Neki is feltűnt a halálra ítélt kegyetlen sorsa, de ő tett is valamit, én pedig ramatyul éreztem magam. De még mindig nem hagyott valami nyugodni.
Olyan kis vékony volt. Fiatal volt még, alig lehetett 12 körül. Vézna volt, még izom se nagyon volt rajta, a szél is szinte felkapta. Már-már attól féltem, hogy ha nem a víz, akkor a levegő végez vele.
Aztán kiürült az agyam. A fiú mit sem törődve a szélviharral, a habokba vetette magát, erején felül lökdöste a nőt a part felé, míg ő maga is az életéért... életükért küzdött. Pedig ha nem a víz, hát a fagyhalál végzett volna mindkettejükkel.
A szőke hajú nő megfeszített izmokkal mászott ki a partra, már messziről feltűnt mekkora erőt kellett kifejtenie ahhoz, hogy biztos talajt tudjon a talpa alatt.
Azonnal a 'hőse' után kapott, de az már méterekkel odébb kapálózott. Mintha minden ereje elszállt volna, magatehetetlenül hagyta hogy az ár magával sodorja, már meg sem próbált harcba szállni. Majdnem feladta.
De csak majdnem.
Egy partiőr jelent meg a parton, az egyenruhája félreismerhetetlen volt. Szakszerűen nyúlt a kisfiú után, aki erre mintha újraéledt volna, egy fa kiálló gyökerére fonta ujjait, így a partiőr megragadhatta a csuklóját, miközben a másik kezével egy fába kapaszkodott. A segítség is hamar érkezett, néhány kollegája kiragadta a srácot a vízből, és egy dzsekit dobtak a vállára.
Pár perccel (az én tudatomban) később már a rendőrautók haladtak el a két oldalamon, elsiklottak mellettem, észre sem vettek, mintha láthatatlan lettem volna.
A körülöttem lévő, álló vagy mozgó dolgok megint homályosodni, majd elmosódni kezdtek. Örvényszerűen kavarogtak a színek, szép, matt stílusban, szinte sejmesek voltak, simogatták a szemem.
A csengő berregő, idegesítő, de feloldozó hangja rántott vissza a jelenbe, a testembe - vagy vert fel az álmomból. Az órára nézve rá kellett döbbenem, hogy alig pár pillanatig nem figyeltem, de ami az én füzetemben utolsó sorként szerepelt, már sehol nem volt a táblán, helyett mindkét jókora felület más írással, képletekkel és számolásokkal volt tele. Éljenek a hétköznapok.
