Maszkabál

"Our love is just a masquerade, I wanna get to know you the girl behind the mask, I want a chance to know you, the girl behind the mask."

Az apró kis faluban mindenki ismer mindenkit, de ha nem is így lenne, Giselle-ről mindenki egy pillanat alatt tudná, hogy fontos ember lánya. Krémszínű ruhája a legdrágább anyagokból készült, hatalmas abroncsa jókora kört írt le a lány lábai körül, helyet adva lépéseinek. Finom szőke tincsei elegáns kontyba vannak fogva, kezében drága legyező hajladozik a gyenge széltől. Legkedvesebb barátnői pár lépéssel utána, és kedvese után sétálnak, teret adva az ifjú párnak. Párja majd két méter magas, csupán pár centiméter választotja el az említett magasságtól. Barna tincsei kesze-kuszán állva meredeznek ezer felé, kék szemei vidáman csillognak a kora reggeli napsütésben. Kedvese bal karjába karolva kíséri Jacques-t, a korai sétán.

Másnap reggel a három hölgy gardedam nélkül járja az utcákat, halkan kuncogva pletykálnak, mikor elhaladva egy nyitott ajtajú pajta előtt, Giselle meglát egy munkásfiút. Sosem szerette Jacques-t, az érdekházasság érdekében történt eljegyzést a szülők erőltették, de a lány ezt mindig is utálta. 

Giselle alig pár perc alatt meglép barátnőitől, gyors léptekkel halad a pajta felé, ahová belépve bezárja a hatalmas faajtót a háta mögött. Körülnéz, attól félve, hogy nincsenek egyedül, de csak a szakadt, koszos ruhájú fiút találja odabent, akinek gesztenyebarna íriszei döbbenten nézik a finom, nőies vonalakat. 

-Hogy hívnak? - A lágyan csilingelő hang egy pillanatig megbénítja a fiút, akinek zavar költözik markáns vonalaira. Koszos, durvára kérgesedett kezével barna tincseibe túr, leplezve zavarát. 

-Eric - feleli, miután hosszú percekig kereste a hangját. 

-Én Giselle vagyok. A helyi földesúr lánya. - Büszkén tartja magát, hangjából dicsekvés csendül; Eric alantasnak érzi a ruháját, megalázónak a helyzetet, és nem érti, miért áll vele szóba egy ilyen befolyásos hölgy. - Nem idevalósi, ugye?

-Múlt hónapban érkeztem dolgozni a nénémhez, hölgyem. Jövő hét vasárnapján indulok haza. 

-Tökéletes - fújja ki a levegőt Giselle, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve szájon csókolja a fiút. 

Első döbbenetében Eric visszacsókolni is elfelejt, a seprű kiesik a kezéből, és hangos puffanással ér a földet. 

-Giselle! - kiáltja egy Eric számára ismeretlen hang, a pajta ajtaján túl. 

Az említett ijedten ugrik hátra, a szájához kap, de egyetlen másodpercet sem bán meg. Kéken fénylő szemei elégedetten csillognak, megkapta amit akart. Kalandra, szabályszegésre vágyott, és azt bőven megkapta. Szó nélkül fordul meg, igazítja meg a ruháját, akkora levegőt vesz, amekkorát a fűző enged, majd kilép és valami átlátszó, szinte már nevetséges hazugsággal megnyugtatva a barátnőit hazaindul. 

Eric még mindig nem tudja felfogni mi történt, és nem ért semmit. Nagybátyj éppen akkor lép be, mikor újra kézbe veszi a seprű nyelét és munkához lát.

-Téged meg mi lelt, fiam? - Értetlenül áll meg unokaöccse mellett, aki ismét a hajába túr, kisöpörve a szeméből a barna tincseket. - Úgy nézel ki, mint aki szellemet látott!

-Bár úgy lett volna, Gerard! - fújja ki a levegőt gondterhelten Eric. 

-Mi történt? - A szavak úgy kezdtek ömleni a fiúból, minth kinyitottak volna egy szócsapot, valahol mélyen a lelkében. Az idősebb Grande fiú szájtátva hallgatja a mindig őszinte unokaöccse beszámolóját, majd mély levegőt véve a falnak dől. 

-Hát Eric... Itt a hírek úgy terjednek, mint a futótűz, és nem lennék a helyedben, mikor Laine nénje megtudja - bök a lépcső felé a fejével. - Az este lesz egy álarcosbál, fontos lány, biztos ott lesz. A Petit villában lesz, menj el.

-Ilyen rongyokban még a bál utcájába se engednek, nem hogy a táncterembe!

-Milyen szerencse, hogy itt vagyok neked én! - húzogatja a szemöldökét Gerard, majd eltűnik a hátsó lépcső tetején lévő ajtó mögött. 

Eric befejezi a sepregetést, majd fáradtan kifújva a levegőt követi nagybátyját a házba. A fiú szobájában van egy láda, ahol az előkelő(bb) ruhák vannak. Gerard Grande éppen az inget veszi elő, mikor legfiatalabb unokaöccse belép a szobába. 

-Itt van az ünneplőm. Két szemed rajta!

-A ruha lesz rajtam - vágja rá Eric. 

Gerad pár perc múlva magára hagyja Ericet, aki eljátsza a gondolattal, hogy mi történhet a bálon. Talán újabb csókot lophat, vagy egy hosszúra nyúló tánc... De az este valódi végkimenetele eszébe sem jut.

Egyre dacosabban rángatja magára az inget, a nadrágtartót és a zakót, szinte érzi hogy nem lesz egyszerű menet az este, de elhatározza hogy megkeresi a lányt.

Eric vacsora nélkül, Gerard segítségével lopózik ki a házból, hisz tudja; Laine nénje akár rácsot is szerel az ablakára, csak hogy az ilyesmi eseményektől távol tartsa. 

Giselle selyemköntösben ülve a várja a tükör előtt, hogy Marie elegáns kontyba tekerje a derekát verdeső, szőke tincseit. Kék szemei ide-oda cikáznak, mintha hibát keresne, de nem talál. 

Szépen, szolídan kifestett szemhéján meg-megcsillan a gyöngyház színű festék, csuklóján drága ezüst karkötők csilingelnek. 

-Nagyszerűen néz ki, Giselle - dicséri meg Marie az úrnőjét, mikor már a gyöngyházs színű ruha is felkerült a lányra. 

Giselle levegőt is alig kap, a fűző finoman szólva is kevés levegőt enged a tüdejébe, megfojtja, de ő már hozzászokott; próbál úgy levegőt venni, hogy ne emelkedjen meg a mellkasa. 

Odalent már számos előkelőség várja a lány érkeztét, maszkba bújtatott arccal. Köztük Jacques, aki bátyjával társalogva pillantgat a lépcső felé, hátha megpillantja menyasszonyát. 

Giselle éppen abban a pillanatban jelenik meg a lépcső tetején, amikor Eric belép az ajtón. Kerülve az előtte pukedliző és hajlongó nők hadát igyekszik a szőkeség felé, aki akkor már jegyese társaságában tartja arca elé a tollas maszkot. 

-Elnézést - fordítja maga felé a megszeppent lányt, majd szó nélkül egy ajtó felé kezdi húzni. Többen értetlenül fordulnak a páros után, senki nem érti mi történik, főleg nem Jacques. Ki az a férfi, és mit akarok Giselle-től?

Giselle édesapja próbál keresztülfurakodni a tömegen, miközben lányát odabent a munkásfiú csókjai juttatják ájulás közeli állapotba. 

-Mégis mi a fenét művel? - csattan fel végül a lány, mintha nem is élvezte volna. 

-Én? Én mit művelek? Hölgyem... - nevet fel hitetlenül Eric, majd egyre erősödő hangerővel kezdi taglalni, hogy mi is játszódott le benne először reggel, majd egész nap. Ledobja az álarcát, Giselle pedig követve a példáját újra megcsókolja. Édesapja dübörgése, és a kinti tömeg morajlása vet véget mindennek, amikor is a lány észbekapva ellöki magától Ericet. Arca elé emeli álarcát, és egyenes háttal lép a szörnyülködő bálozók közé. Sietve lökdösi félre barátnőit, édesapját, jegyesét, családtagjait, és szobalányát - nem érdekli semmi, csak levegőt akar. Hirtelen úgy érzi, nem csak a fűző roppantja szét a bordáit, hanem az egész helyzet. A zene, a cipők kopogása, és az emberek moraja több tonnás ólomként nehezedik dobhártyájára, csak a kint fújdogáló szellő lágy érintésére, és a tücskök ciripelésére vágyik. 

Ehelyett hirtelen egy kéz ér a vállához, megfordítja. Amikor Giselle meglátja a feldühödött barna szempárt elveszti uralmát az agya és teste kapcsolata felett, és nem gondolkodva omlik a fiú karjaiba. 

A pillanatnak édesapja vet véget, aki elrántva lányától a fiút az őrök kezére veti, hogy leszidhassa ellenkező lányát. 

Eric minden erejét bevetve küzd a bál őreivel, akik épp a tornác lépcsőjén próbálják levinni. Erős fiú ő, hárman is alig bírnak vele - úgy ficánkol a szorító kezek között, mint a partra vetett hal. Tudja mi vár rá, és retteg az érkező haláltól, de egyetlen aznapi esti tettét sem bánja meg. Csupán a bálon történtek játszódnak le lelki szemei előtt újra és újra, kihasználva a rendelkezésére álló időt. 

A falhoz bilincselik, ahol mély letargiába süllyedve bánkódik szerettei miatt, és azon töpreng, vajon hogy fogják megtudni, és mit fognak szólni. Laine nénje sosem fogja ezt megbocsátani Gerard-nak, és erre rádöbbenve a bűntudat úgy söpör végig rajta, mint a hurrikán. 

Alig pár perccel később megjelenik a fekete maszkba, és köpenybe bújtatott férfi, akit két másik követ. A két segéd megragadja a még mindig elszántan ellenkező fiú kezére kötött láncot, és a kivégző hely felé kezdik rángatni. 

Giselle sokkoltan áll édesapja és jegyese között, akik sziklaszilárd elhatározottsággal tartják a lány két karját. Míg a lány igazságtalannak, addig a két férfi jogosnak érzi a kiszabott büntetést; ha már belement, nézze végig a fiú lefejezését. 

Eric még akkor is mondd valamit Giselle-nek, mikor a hóhér, kezében a bárddal a farönkre löki. Félőrült pillantása a kék íriszekre csúszik, elbúcsúzik a lánytól, majd vontatott mozdulattal a rönkre helyezi fejét, és már csak a bárd lendülésének suhogó hangját hallja, miközben Giselle apja vállába fúrva fejét menekül a látvány elől. 

Heroes

Alapja: link

A számok és ábrák hada elözönlötte a sötétzöld felületet, a fehér maszatok alatt még lehetett látni az előző írásokat, néhány angol szó, és József Attila neve is fellelhető volt, ha az ember kimeresztette egy kicsit a szemét. 

Az óraszám volt az egyetlen olyan, ami nem volt elkenődve, tökéletesen kiugrott a tábla sötétjéből, mégis kicsit olvashatatlan volt. A matektanár nem a szépírásáról híres. 

Könyököltem a padomon, és csak néztem ki a fejemből, egyre laposabbakat pislogtam, és már azon járt az eszem, hogy kinél lehet cellux, ha azzal kellene nyitva tartanom a szemhéjaimat. 

A következő pillanatban a tábla zöldje, a függöny zöldje, és a látóteremben lévő összes többi szín kellemesen simogató, bódító masszává örvénylett össze, a drogosokat is mindig így képzeltem el. Ilyen lehet "repülni", ilyen lehet nem tudni hol vagyok, csak azt tudni, hogy ez jó hely, itt akarok maradni. 

Viszont én nem maradhattam; a pillanatnyi kellemes érzés után a kavargó színkavalkádból egy másik, tiszta kép rajzolódott ki, és teljesen normálisnak tűnt hogy ott vagyok. Úgy éreztem tényleg érzem a talpam alatt a kavicsokat, pedig cipő van rajtam, hogy hallom a folyó ütemes, és meg nem szűnő morajlását. A szél lágyan cirógatta a bőröm, nem volt különösebben hideg, egy egyszerű hosszú ujjú póló is megfelelt volna, de én ott álltam a folyón átívelő híd közepén egy ujjatlan trikóban, és kirázott a hideg. 

Az a nő nem így érezhette; nem tudom miért rá fókuszáltam, de mindenki más, aki körülöttem volt, jelentéktennek tűnt. Homályosak voltak, elmosódtak körvonalaik, mintha tejüvegen át látnám őket - szemellenzőt viselnék, hogy csak azt a nőt lássam, aki eleget téve a nyári nap akaratának levette blézerét és nadrágját, csak egy egyszerű bikiniben mártózott bele a habokba. 

Nem tudhatta, hogy az alattam zubogó víz embertelen erővel csapódik majd a testének, elragadva őt mindentől, ami a parthoz, és ezzel az életéhez kötötte; nem tudhatta, hogy Orb a nyár elején erősebb mint máskor, hogy ezzel az egyszerűnek indult fürdőzéssel a saját életét tette kockára. 

Eszembe jutottak az élet-halál harcok. Az ókori gladiátorharcok, amikor két mindenre elszánt harcos próbálta meg még az előtt megölni ellenfelét, hogy az tette volna meg éppen vele, csak azért, hogy a népnek ingyencirkuszt, az aktuális uralkodónak pedig szórakozást nyújthasson - akár a saját élete árán is. Vagy egyszerűbb példaként szóba jöhetnek az oroszlánok is, akik csak a saját területükért, vagy csapatukért képesek megölni egymást. 

Ez a nő is élet-halál csatát vívott, és nagyon úgy tűnt, hogy ő marad alul. A természettel kellett hirtelen, és percek alatt szembenéznie, egyes egyedül volt, nem volt remény a mentésre. Néztem ahogy kapálózik, ahogy küzd, nem adta fel. Kiáltozni, segíteni, ugrálni, és mutogatni lett volna kedvem, mert rajtam kívül senki fel sem emelte a fejét, hogy segítsen a bajba jutott nőn. Mégsem jött ki hang a torkomon, a végtagjaim is nyugton maradtak, csak hagyták, hogy az egyre hidegebb szél libabőrtől tegye érdessé a bőrömet. 

Az égen viharfelhők gyültek, a nap is elbújt az egyik mögé, így már teljesen lehűlt a levegő is. Az emberek monoton járása kezdett feltűnni, katonás rendben, teljesen egyszerre lépkedtem. Abszurd. 

Egy cingár, vékonyka kisfiút szúrtam ki a parton. Eszét vesztve rohant a folyó felé, idő közben a pólóját is lekapta. Olyan lehetett mint én. Neki is feltűnt a halálra ítélt kegyetlen sorsa, de ő tett is valamit, én pedig ramatyul éreztem magam. De még mindig nem hagyott valami nyugodni. 

Olyan kis vékony volt. Fiatal volt még, alig lehetett 12 körül. Vézna volt, még izom se nagyon volt rajta, a szél is szinte felkapta. Már-már attól féltem, hogy ha nem a víz, akkor a levegő végez vele. 

Aztán kiürült az agyam. A fiú mit sem törődve a szélviharral, a habokba vetette magát, erején felül lökdöste a nőt a part felé, míg ő maga is az életéért... életükért küzdött. Pedig ha nem a víz, hát a fagyhalál végzett volna mindkettejükkel. 

A szőke hajú nő megfeszített izmokkal mászott ki a partra, már messziről feltűnt mekkora erőt kellett kifejtenie ahhoz, hogy biztos talajt tudjon a talpa alatt. 

Azonnal a 'hőse' után kapott, de az már méterekkel odébb kapálózott. Mintha minden ereje elszállt volna, magatehetetlenül hagyta hogy az ár magával sodorja, már meg sem próbált harcba szállni. Majdnem feladta. 

De csak majdnem. 

Egy partiőr jelent meg a parton, az egyenruhája félreismerhetetlen volt. Szakszerűen nyúlt a kisfiú után, aki erre mintha újraéledt volna, egy fa kiálló gyökerére fonta ujjait, így a partiőr megragadhatta a csuklóját, miközben a másik kezével egy fába kapaszkodott. A segítség is hamar érkezett, néhány kollegája kiragadta a srácot a vízből, és egy dzsekit dobtak a vállára. 

Pár perccel (az én tudatomban) később már a rendőrautók haladtak el a két oldalamon, elsiklottak mellettem, észre sem vettek, mintha láthatatlan lettem volna. 

A körülöttem lévő, álló vagy mozgó dolgok megint homályosodni, majd elmosódni kezdtek. Örvényszerűen kavarogtak a színek, szép, matt stílusban, szinte sejmesek voltak, simogatták a szemem. 

A csengő berregő, idegesítő, de feloldozó hangja rántott vissza a jelenbe, a testembe - vagy vert fel az álmomból. Az órára nézve rá kellett döbbenem, hogy alig pár pillanatig nem figyeltem, de ami az én füzetemben utolsó sorként szerepelt, már sehol nem volt a táblán, helyett mindkét jókora felület más írással, képletekkel és számolásokkal volt tele. Éljenek a hétköznapok. 

József Attila: Tiszta szívvel

Irodalom beadandó.

A líra: logika;
de nem tudomány.

"Nincs apám, se anyám..."

  Az első sor a nehéz gyermekkorra utal vissza. A költőt és családját édesapja még kiskorában elhagyta, és édesanyjának egyedül kellett nevelni őt, és két testvérét. 

  Az első versszak az első sorhoz hasonlóan negatív leltár, sorra vesz mindent, aminek hiánya hatással van a költő életére, költészetére. Hiányolja benne a szüleit, a kedves gyermekkort, és a biztis jövőt, valamint a beteljesült szerelmet. 

 A második versszak szintén kicsit negatív leltár, mert elmondja, hogy nem eszik; tehát koplal:

"Harmadnapja nem eszem, 

se sokat, se keveset..."

A versszak következő szakasza a fiatalságára utal, és ezzel összegzi  amilye van, bár a hangvétele még mindig kicsit negatív:

"Húsz esztendőm hatalom, 

húsz esztendőm eladom."

 Ez után a jövőre tér át, a szegénylegény-balladák stílusában. Kész eladni a lelkét az ördögnek, kész elkövetni a bűnt, de hiszi, hogy ő maga ártatlan marad. 

 Az utolsó strófa a bűnhődésről szól, és a halálra utal. A "gyönyörűszép szívemen" kifejezéssel akarja bemutatni, hogy ő még mindig ártatlan, és bűntelen, hiába "adta el a lelkét az ördögnek." Az utolsó két sor összegzi a főmotívumokat: halál, bűntelenség. 

"Elfognak és felkötnek, 

áldott földdel elfödnek, 

s halált hozó fű terem, 

gyönyörűszép szívemen."

  A mű 1925-ben keletkezett, 7 cikket írtak róla, és bár Hatvany Lajos, és Ignotus Pál elismerően vélekedett róla, Horger Antal mégis emiatt tanácsolta el József Attilát a Szegedi Egyetemről. 

Égbolt

Álmodd,
Hidd,
Teljesítsd.

Az ég fekete volt, akár az kabátom, a Hold nem volt nagyobb, mint a kabát gombjai, a csillagok pedig apró optikai csalódásoknak tűntek csupán, amikből elvétve akad pár az égen, gyenge fényt adva az egyébként sötét, hideg éjszakának. A felhők lassan cammogtak keresztül a látóteremen, engem cukkolva azzal, hogy eltakarták előlem a kilátást; nem néztem én semmi különöset, csak a csillagok ragyogását, a teliholdat... Próbáltam látni azokat a csillagokat is, amiket csak úgy látok, ha nem pont rájuk nézek. Azzal is megpróbálkoztam, hogy megszámolom őket, de nem ismertem annyi számot. Ez után jött az, hogy mindegyiket elnevezem, de amikor már az összes valaha hallott koreai nevet is felhasználtam, rájöttem, hogy talán nincs is ennyi név a világon. Az én agyam legalábbis nem tud ennyit. 

Ránéztem a teliholdra; úgy éreztem mintha nőtt volna, szinte fölém tornyosult. A csillagokra szinte atyai szigorral nézett, de azok meg se érezték; megállás nélkül csacsogtak, pletykálkodtak, nevetgéltek... 

-Mondd... Miért ilyen fontos a pénz? - fordult felém az egyik legcsendesebb csillag. 

-Hm... Mert nélküle tehetetlen vagy - vontam vállat, miközben keresztbe tettem a lábam, és megigazítottam a pulcsim a fejem alatt. - Nem tudsz tenni semmit. Nem tudsz lakhelyet szerezni, vagy ha már van, akkor előbb-utóbb elveszíted. Nem tudsz ruhát venni, vagy kaját, innivalót. Ha nincs ruhád, nem vesznek fel sehová, nem lesz munkahelyed, vagy az eddig meglévőt is elveszíted, és így nem lesz pénzforrásod, és így tovább, és így tovább. Szükség van rá, csak néhányan túlértékelik. 

-Furcsák az emberek - közölte egyikük. A Hold mellett volt, szinte egybefolyt a Holddal. - Mindig arra vágynak, amire nem szabad, vagy ami nem is kell nekik igazán, csak azt hiszik kell. 

-Évszázadok óta az égen vagytok, és csak most akadt alkalmatok találni egy olyan idiótát, akinek elmondhatjátok, hogy mekkora barmok vagyunk? Zeusznak elmondhattátok volna, vagy valamelyik másik ilyen... akárminek. Miért épp nekem panaszkodtok a saját fajomra? - csattantam fel, mikor meguntam hogy percek óta hallgattam az emberekről szóló eszmefuttatásukat. A csillagok fárasztóak. 

-Az idők változnak, az emberekkel, és az életvitelükkel együtt. És csak most került szóba - felelte az egyikük gőgösen. Akkora szája volt, hogy három másiknak elég lett volna, egész este beszélt, megállás és levegő nélkül. A csillagoknak nem kell levegő? Valami spéci technikával adnak ki hangot, és nem kell hozzá egy fikarcnyi levegő se? Megtaníthatnák nekem is - gondoltam. Legszívesebben levakartam volna az égről. 

-Hogyan találjátok ki azt a rengeteg mesét? - hallatszott egy halk hang, kicsit távolabbról, egy apró csillagtól, aki talán akkor szólalt meg először. 

-Milyen mesék? - kérdeztem vissza értetlenül. Nem hiszem, hogy a csillagokat az Oroszlánkirály keletkezése érdekelné... 

-Például... Hogy a szeretteitek, kik tőletek távoznak, fénylő csillagként kerülnek közénk, és onnan néznek le rátok, halandókra. 

Egy percig elgondolkodtam. Sokszor hallottam már, olcsó mese volt, és mindenki tudta, hogy nem igaz, mégis jó volt így gondolni az elhunytakra, megnyugtató volt ragyogó csillagként gondolni rájuk, a föld alatt oszladozó tetemek helyett. - Nem tudom - válaszoltam végül. - Egyszerűen így könnyebb feldolgozni a halált, mint máshogy, főleg a kicsiknek. 

-Akkor csak képzeld el, hogy tényleg igaz. Képzeld el, hogy a nagymamád, Dédi, vagy bárki, aki a családodból meghalt, most itt van köztünk, megbújtak, mögénk kerültek, hogy ne őket lásd. Mit szeretnél, mit látnának? Hogy a nyár közepén csak fekszel a folyóparti fűben, és álmodozva, terveket szövögetve - amik talán sosem teljesülnek - bámulod az eget? Hogy őket figyeled? Hogy hullócsillagra vársz, hogy kívánhass? Vagy azt, hogy tettre készen indulsz a napjaidnak, harcolsz azért, amit el akarsz érni, teszel érte valamit. Te melyiket akarod látni, ha majd az unokádra nézel? - A Hold hangja nem volt erősebb a többinél, nem beszélt hangosan. Csak mély volt, tiszteletet parancsoló, valamilyen értelemben ijesztő. Ahogy megszólalt, a kicsi csillagok elhallgattak, mohó tekintettel fordultak a hatalmas égikorong felé, és figyelmesen hallgatták szavait. 

Csendben merengtem tovább. 

Igaza volt; nem ülhettem mindig ölbe tett kézzel, arra várva, hogy egyszer majd történik valami, tenni akartam. Az izmaim szinte fájtak a tettvágytól, a mozgás hiányától, még ha csak valami apró kis munkát is, de végezni akartak. 

Felpattantam, és mit sem törődve a lassan csepergő esővel, hazafelé rohantam. Egyrészt, mert a gyülekező esőfelhőktől már nem is láthattam volna a csillagokat, másrészt, mert hallgatni akartam a Holdra. Hallgatni rá, és tenni valamit. 

Azóta napoztam a First Beach-en, megmásztam az Eiffeil tornyot, készítettem fényképet a Pisa-i Ferdetoronynál, igazi kínait ettem Pekingben... Jártam Los Angelesben, Floridában, Chicagoban, New Yorkban, és Kanadában is, kezemben egy diplomával, és még csak nem is kellett dobozban laknom. 

Mindezt azért, mert hallgattam a Holdra, egy olyan estén, ami soha nem létezett, hallgattam egy hangra, ami soha nem adott tanácsot, de mégis jól csináltam. 

Emlékek

Beléptem a lakásba, ami szó szerint kongott az ürességtől. Furcsa volt, hogy miután letettem a tálcát az étkezőasztalra, beléptem szobába, és Dédi nem volt ott. Nem ült ott a fotelben, a rózsafüzért morzsolgatva, és a homlokát dörzsölgetve. Nem próbált imádkozni, nem csoszogott ki elém az étkezőbe, hogy megkérdezze: "Mi tetszik?"

Körbenézve ott volt a zöld kockás pokróccal leterített fotel, amiben annyira szeretett ücsörögni, a könyvespolcon ott sorakoztak a bélyegalbumai, és bár sosem értettem mit szeret bennük annyira, a szívem szakadt meg, hogy el kell adnunk. A könyvek előtt ott porosodtak a rózsafüzérei, amiket rendszerint elhagyott, összebogozott, vagy egyszerűen elszakított, így mindig volt mit keresni, vagy javítani. 

A falon ott sorakoztak a családi fotók, minden dédunokáról volt legalább egy kép, néhány régi, fekete-fehér kép, például Nagyiról, vagy a férjéről. Ott volt néhány ikon is, meg egy kereszt, és az elmaradhatatlan falióra, aminek kattogása mióta élek az agyamra ment. 

A komódon lévő magnóra tévedt a tekintetem, ami előtt porfogóként állt egy doboz franciakártya. Erről persze azonnal eszembe jutottak a Balaton parton töltött hetek, amikor kint túl meleg volt ahhoz hogy kimerészkedjünk a házból, inkább odabent hűsöltünk, és jobb elfoglaltság híján kártyáztunk. Órákig képesek voltunk az asztal körül ülni, és csak pörögtek a lapok, mivel nagy általánosságban mindenki tudott Rummy-zni, hát javarészt azt játszottunk. Aztán persze ha Balaton, akkor Tapolca; egyszer Nagyi elvitt minket oda, vonattal, de Dédi akkor már nem tudott velünk jönni, ezért egy noteszbe leírtuk mi minden történt velük, és ezeket mind-mind illusztráltuk is. Nagyi agyára mentünk, hogy naponta kellett új noteszeket vennie.

Gondolatban bejártam a nyaralót, ami bár nem pörgött kacsalábon, azért kellemes volt az ott töltött idő; pláne amikor Dédi kivonult a kert hátsó részébe, és vagy leült a sziklákra, és csak nézegette a néhány kilométerre fodrozódó Balatoni hullámokat, számolta a vonatok kocsijait, és olvasott, vagy hasznosan töltötte az időt, és gyomlált. 

Visszatérve a jelenbe ismét körülnéztem a szobában, leültem az ágyra, és csak pislogtam körbe-körbe. Furcsa volt ez a ház így, üresen. Mintha betörtem volna valahová. A falakon lógó festmények szinte megvetően néztek rám, amiért ott ültem kukán. 

Egy felhő odébb kúszhatott az égen, mert egy vékony fénycsík vetődött a komód oldalára, láthatóvá téve a levegőben keringő porszemcséket, és a szekrény oldalán megcsillanó celluxdarabot. Én ragaszthattam oda, mikor kiskoromban a fejembe vettem, hogy megtanítom angolul, amit egyébként teljesen komolyan gondoltam; kiragasztottam neki az angol ABC-t, kiejtéssel mellékelve, házi feladatokat adtam neki, ellenőrzőt csináltam neki egy papírból, amit aztán alá kellett íratnia Nagyival. Persze akkor még jól volt, teljesen magánál volt, mindig ment, hogy ő akar elmosogatni... Játszott velem ha azt kértem, olvasott, mikor aludni akartam, betakart, amikor lerúgtam a takarómat, és versenyzett velem, hogy ki eszi meg hamarabb a fagyiját.

Akadozva fújtam ki a levegőt, megpróbáltam nem elsírni magam, visszatértem a jelenbe, végül jobbnak láttam, ha iszom pár kortyot. A műanyag poharak előtt még mindig ott gyülekeztek a gyufásdobozok, amikbe Nagyi a Dédi gyógyszereit tette, hogy ne a beadás előtt kelljen összeszedni őket. 

Az asztalnál ülve, lassan kortyolgattam az üdítőmet, és tudtam, hogy haza kéne mennem, de még hiányzott valami. Szinte vártam, hogy lassacskán, minden stabilabb dologba belekapaszkodva előmásszon a szobából, leüljön velem szembe, ahonnan az ablakon át látja a kertet, és a visszapillantóban a kaput. A homlokát dörzsölgetve a körmével kopogtasson az asztalon, akár órákon át. Még ezt is elviseltem volna. Vártam, hogy megkérdezze fázom e, hogy kidobjon, vagy megkérdezze ki jön értem. Hogy rám adjon valamit, nehogy beteg legyek, hogy elosztogassa minden osztogatható vagyonát. Mindig gondban voltunk az ajándékokkal, hisz vagy visszaadta volna, vagy megkínált volna, esetleg mások között osztogatta volna szét, vagy meg se tudta volna enni, még akkor sem ha akarta volna. 

Talán egy órába is beletelt, míg összeszedve magam felálltam az asztaltól, és bezárva magam mögött a házat kiléptem az utcára, és lassan, andalogva indultam haza.

PF

Képzeld el...

Képzeld el...

A nap erősen süt, a fagyi túl gyorsan olvad, és pár csepp ráfolyik a kezedre, amit igyekszel eltűntetni, és emberként megenni a desszertedet. Az ujjatlan póló látszani engedi a karjaidat, és egy kicsit a hátadból, és szinte érzed, ahogy a bőröd percről percre forróbb, és sötétebb. Vagy vörösebb. Próbálsz az épületek árnyékában maradni mikor az utcán vagy, odabent pedig a légkondi, vagy a ventillátor segítségét kéred, mielőtt öngyulladás végezne veled. Nincs gond, nincs házi, se dolgozat, vagy felelés. Csak a nyár. Kora esténként egy gyors vacsora a városban, és egy fagyi a helyi folyó partján egy padon, néhány baráttal, és a lemenő nap fényével. Még a szellőt is irracionálisan melegnek érzed, mintha lángnyelvek fojtogatnának. A nyugisabb estéken a lehető leglazább pizsomában nézed meg a kedvenc sorozatod újabb részét, esetleg, a legújabb film kalózváltozatát a neten, amire már legalább egy hónapja vársz. Éjfél után, vagy hajnalban valamikor ágybabújsz, sarkig nyitod az ablakot, de onnan is csak a meleg tölti meg a szobát, a legvékonyabb takaródat használod, de mivel a légkondi/ventillátor folyamatosan hűti körülötted a levegőt, takaró nélkül fázol, vele viszont meleged van, végül az idegösszeroppanás előnyein és hátrányain, esetleg az élet nagy dolgain és kegyetlenségein (például az emberen miért nincs szundi gomb; mennyivel könnyebb lenne elaludni!), vagy a holnapi napodon töprengesz. Mire észbekapsz, már régen augusztus van, a hullócsillagok időszaka, amikor akár az éjszaka közepéig is kint maradtok, dacára annak, hogy a tűz körül is már elkél egy-egy pokróc. Csak nézitek az eget, szalonnát süttök, sztorizgatok, viccelődtök, és csak múlatjátok az időt, még mielőtt elkezdődne az ősz, az elmúlással összekötött hónapok ideje, amikor a levelek megsárgulnak, az eső állandóan esik, rövidülnek a nappalok, és az emberekre egyfajta nyomott, "csak éljük túl" hangulat telepedik. 

Vagy.

A hideg téli szél pirosra csípi az arcod, pedig alig látszik ki valami, felülről sapka véd, 'alulról', vagy előröl - nézőpont kérdése -, pedig a sálad. A kabát, és még egyéb húsz rétegen keresztül hatoló hidegtől reszket minden porcikád, mintha vizes kézzel nyúltál volna konnektorba. Bosszankodsz, amikor a hajnali tömegben valaki meglöki a kezed, és az átfagyott ujjaidra csöpög az égető kávé/forró csoki, és igyekszel eltűntetni onnan, miközben azon gondolkodsz, vajon kiröhögnének e, ha beszaladnál a közeli kórházba, hogy égési sérülést szenvedtél az ébresztődtől. Még legalább négyszer leégeted a szád, a nyelved, és a nyelőcsöved míg elpusztítod az italod, aztán felpasszírozod magad a neked kedvező, vagy épp szükséges tömegközlekedési eszközre, próbálod nyitvatartani a szemed, mert ha pislogsz egyet, biztos hogy visszaalszol. Az oszlopok, vagy kocsik számolgatása nem jó módszer, mert olyan mintha az ágyad körül lebzselő - érdekelne ki volt az a pihentelméjű, aki ezt kitalálta... - bárányokat számolnád, így könnyen elringat, hiába morajlik körülötted a tömeg, míg te valami pörgős számot üvöltetsz a füledbe. Mikor beérsz, végigcsinálod a napi dolgod, a napok monoton összevisszaságából néha kizökkent egy-egy hétvége, de észre se veszed a napok telését, csupán az ünnepek ébresztenek rá valamelyest, hogy a világ nem állt meg, csak tél van. Esténként fáradtan érsz haza, átöltözöl egy kényelmes, otthoni ruhába, eszel egy kicsit, kifújod magad, elvégzed a dolgaid, és próbálsz időben ágyba kerülni, ami valahogy sose sikerül. És reggel megint ott jársz, hogy égési sérülések tömkelegével szállsz fel a metróra, buszra, stb. 

Nos?